Az út, amire rálépsz, ha szeretnél koreaiul tanulni

Olvasási idő: 5 perc

A koreai nyelv tanulása iránti vágy mindig ott kezdődik, amikor kapcsolatba kerülünk Koreával: kialakul bennünk az érdeklődés, hogy többet szeretnénk érteni, tudni.

Ez az első lépés: kialakul egy álmunk, aminek a központja Korea.

A második lépésben találkozunk a rideg valósággal: jönnek a problémák, a gátak, hátráltató tényezők, megnyílik maga a pokol, ami miatt nehéz kővé válik a hátunkon az álmunk és itt két út közül választhatunk.

Az egyik, hogy sírva elköszönünk Koreától és másik irányba fordulunk, ami kevésbé nehéznek tűnik, talán jobban „tetszik” a negatív energiáknak.

A másik, a nehezebb út, hogy a pokoljárás után megtanuljuk felismerni, hogy mi számít és mi nem, és igenis beleteszünk mindent az álmunkba, még ha a külvilág rángatva is próbál visszahúzni onnan.

Ezen az úton vezetlek most végig a saját példámon keresztül.

Amióta még „kicsi”-ként, vagyis zöldfülűként felkerültem a nagy Budapestre Szolnokról és elkezdtem tanulni az ELTE japán és koreai szakán, a mai napig nem tudom megszámolni, hányszor kaptam meg azt a kérdést, hogy „Miért?”. Miért tanulok japánul, miért tanulok koreaiul, mi a motivációm, hogy sikerült pont ezt választani, honnan jött ez az egész? Nem csak a fővárosban volt ez szenzáció, de képzelheted vidéken „mekkora port kavart”. Sose tudták megjegyezni, hogy Kína, Japán vagy Korea, Renike mindig valahol messze Ázsiában volt és ez csodaszámba ment a Jászságon.

Az én válaszom ez volt: egyszerűen elhivatottságot érzek az ország, az emberek és a nyelv iránt, valami zsigeri húzott és húz a mai napig oda. A kérdéseket büszkén válaszoltam meg és örültem, hogy ennyien örülnek és érdeklődnek a céljaim, álmaim iránt, még akkor is, ha az nagyon távoli, ismeretlen számukra.

Azonban neked is ismerős lehet az, hogy a kérdezések másik részét nem a kíváncsiság hajtotta, hanem valami más.

Meglepő volt már az egyetemi időszak alatt is, hogy mennyire sokrétűek voltak a miért-ek, nem csak a szaktársaimnál, de később a nemzetközi ismerőseimnél is, akikkel összehozott a sors Japánnak és Koreának köszönhetően. De, ami a legfontosabb felismerés volt az idők során, hogy vagy nem feltétlenül voltak olyan határozottak ezek a miért-ek, mint a sajátom, vagy sokkal, de sokkal erősebbek voltak, majdnem lehetetlennek is érződtek. Hallottam olyan miért-et, hogy modell szeretne lenni Koreában, vagy színész/színésznő. Esetleg idol. Ezt sokszor hallottam. És akkoriban még mosolyogtam az illetőre, hogy „persze, persze, szállj le a földre!”. Pedig, ha belegondolok, másnak, aki abszolút nincs benne az ázsiai kultúra bűvkörbén már az én kis [Koreában/Japánban szeretnék tanulni] miértem is ilyen lehetetlennek tetszhetett.

Amikor felkerültem Budapestre és megismerkedtem több emberrel, akár a szakról, akár külsőssel, a miért? kérdés után érkezett azonnal egy másik kérdés is, amivel eddig nem találkoztam. Számomra teljesen nyilvánvalónak tűnt a válasz, de ahogy egyre többször megkaptam ezt a kérdést, nemcsak itthon, de külföldön is, kezdett valami nagyon gyanús lenni.

Ez a kérdés nem volt más, mint: „És a szüleid ezt engedték? Támogatnak ők vagy az ismerőseid abban, hogy ezt tanuld, ezt csináld?”

Leesett az állam.

„Persze, hogy támogatnak, fura nekik, de támogat mindenki!” – válaszoltam mindig.

Viszont a sok beszélgetésnek köszönhetően tisztává vált számomra, hogy bizony kivételes eset az enyém. Nem minden családban nézték jó szemmel, ha ilyen „megfoghatatlan őrültséggel” állt elő a gyermekük, hogy japánul vagy koreaiul akar tanulni és ebbe az irányba szeretne elindulni, esetleg kimenni, ott élni az országban.

Természetesen ezeknek a gyökere az volt, és a mai napig is az, hogy az idősebb korosztály nem látta ebben az irányban a munkalehetőséget, tehát a biztonságot és nem akart a gyerekének rosszat.

Tehát én áldom a szüleim és az ismerősi körömet, hogy ezt a fajta visszafogást nem kaptam meg tőlük és szabadon nekivághattam az utamnak. Gondoltam ezt akkor.

Aztán elkezdődött az egyetem, amibe olyan naivsággal vetettem bele magam, hogy mostani fejjel nem tudom sírjak-e vagy nevessek magamon. Az addigi vidéki támogatás, szülői terelgetés és ösztönzés, barátok nyújtotta pozitív energiák mintha nem is lettek volna, úgy szálltak ki belőlem.

Ennek az oka két dolog volt: én támogató közösségből érkeztem, viszont a szakon csakis a hozzám hasonló érdeklődési körűek gyűltek össze, akik versenyt hirdettek. Győzzön a jobbik! Azt sem tudtam, miben, minek és hogyan.

A másik, hogy ehhez a versengéshez még a tanárok is asszisztáltak. Nem értettem, miért nem lehet mindenki egyenlő a szakon.

Jöttek a kudarcok, a rossz dolgozatok, amivel semmi gond nem volt, mert magamért tanultam, így ezek csak kis időre vették el a kedvem. De a kivételezések. A célirányos, ismétlődő kivételezések.

Az első álmom az volt, hogy másodév végén kijuthassak ösztöndíjjal Japánba (először). Mindent megtettem ezért, sokat tanultam, alig jártam el valahova szórakozni. Az egyik japán tanárom egy nap pedig közölte velem, hogy soha nem fogom megkapni azt az ösztöndíjat. Az már más kérdés, hogy bizonyos szempontból igaza volt, de ott eltört bennem valami.

Majd ez megismétlődött a mesterszakon is, már Koreával kapcsolatban: nem vagyok elég jó, nem vagyok olyan jó, mint xy. Bármennyire is hajtottam magam több területen, nem volt elég és az az érzés kezdett kialakulni bennem, hogy nem is kell, hogy elég legyen. Kellek én ide?

Újra megvizsgáltam magamban a miért-et. Miért tanulom ezt a nyelvet? Mit akarok vele? Mi lesz velem, ha vége az egyetemnek?

A kétség lassan áthatotta életemet.

Új ismerősök, régi ismerősök már nem az érdekességet látták a célomban. Felnőttem, most már dolgozni is kell majd.

Mit fogok majd ezzel kezdeni?

Nagyon erős volt ennek a mondatnak a negatív, visszahúzó és eltántorító hatása, de én nem hallgattam az emberekre.

Nehéz volt ellenállni, de tartottam magam az álmomhoz és nem mondtam le az Ázsiához való kötődésemről.

És igenis elkezdtem vele valamit kezdeni, mert akartam, és nem fogadtam el azt, hogy mások döntsenek a fejem felett arról, hogy lehet-e kapcsolatom Koreával vagy sem.

Mesterszakon olyan konferenciákra jártam, cikkeket írtam és publikáltam, amit a többiek sokszor nem vállaltak be. Gájágümön tanultam, koreaimat több forrásból is fejlesztettem és folyamatosan jelentkeztem ösztöndíjakra.

Végül erőfeszítéseimet siker koronázta: a legjobb ösztöndíjjal jutottam ki Koreába. Ott pedig olyan csodát tapasztaltam, mint még soha.

Koreában bármi megtörténhetett és többnyire meg is történt.

Olyan hihetetlen célok és álmok váltak valóra, amit elképzelni se tudtam, s nemcsak nekem, a körülöttem lévőknek is. Ezzel a hatalmas erőlökettel megtöltöttem magam, ez megerősítette a hitemet és ezzel megtankolva jöttem haza.

Először tolmácsként kezdtem el dolgozni, mert mindenképpen a szakmámban akartam maradni, de hamar világossá vált előttem, hogy nem ez az utam.

Megszületett bennem egy gondolat: másoknak is meg szeretném mutatni Korea csodáját.

Ezért elhatároztam, hogy megkeresem a lehetőségeket arra, hogy koreai nyelv és kultúra tanár legyek, és már körvonalazódott bennem a Műhely gondolata is.

Természetesen a környezetem ezt se fogadta jól: jöttek az újabb kétséggel teli kérdések. Ki akarna koreaiul tanulni? Meg tudsz élni ebből? De hát ez csak hobbi! Értem, hogy ezt csinálod, de mi a főállásod? Ez csak most ilyen felkapott, amint lecsengett koplalni fogsz.

Köszönhetően a Koreától kapott erőnek, elengedtem ezeket a fülem mellett és hajthatatlanul törtem a célom felé.

Amint átkerültem a túloldalra rá kellett jönnöm, hogy a miért?  igazi megoldása, olyan mély okokban, motivációkban, kapaszkodókban és életcélokban gyökeredzik, amivel dolgoznom kell. Tapasztalataimból adódóan, és a Korea világába vetett hittel, bármilyen céllal is érkezel hozzám diákként maximális mellszélességgel támogatlak, hogy valóra váltsd az álmaidat Koreával kapcsolatban, még ha nem is gondolnád, hogy sikerülhet.

A történet, amit most leírtam, akár a tied is lehet,  gyanítom felfedeztél hasonló jegyeket, amik veled is megtörténtek, vagy történnek.

Mi lehet a Te miérted?

• Esetleg meghallottál/ megtaláltál egy k-pop számot és nagyon megtetszett a nyelv?

• Megnéztél egy sorozatot és megtetszett a nyelv, a kultúra?

• Szereztél nemzetközi közegben koreai barátokat és szeretnél velük beszélni?

• Szeretnéd szinten tartani a memóriádat, és ez a nyelv olyan különlegesnek hatott?

• Szeretnéd érteni a koreai srácokat, a sorozatokat, műsorokat?

• Szeretnél koreai barátot/barátnőt?

• Koreai cégnél dolgozol és szeretnél előléptetést, kommunikálni a feletteseiddel?

• Koreában szeretnél dolgozni, mert Ázsiában még nem éltél és kipróbálnád magad?

• Utazást tervezel Ázsiába?

• Nagyszerű munkalehetőséget és karriert látsz benne? Vagy pályát módosítanál?

• Valamit választanod kellett egyetemen és nyelvekből jó voltál?

• Valamelyik ismerősöd/rokonod ott él és szeretnél majd te is kimenni oda?

• Szeretnél modell lenni?

• Szeretnél xy bandának a háttértáncosa lenni?

• Szeretnél idol lenni?

• Szeretnél koreai szakács lenni?

Bármi legyen is a te miérted nekem mindegyik komolyan vehető álom és cél, mert voltam kinn és láttam, hogy lehetséges. És ráadásul tapasztaltam, hogy milyen, ha nem támogatnak.

Akármilyen kicsinek is érezd magadat, akármilyen fiatalnak, vagy öregnek, szegénynek vagy gazdagnak, tehetségesnek vagy tehetségtelennek.

Bármi is legyen az oka, amiért elkezdesz koreaiul tanulni, vedd komolyan! Annyira sok kételkedést fogsz átélni, hogy nincs szükséged még egy belső idegesítő hangra.

Hallgass a szívedben ott dobogó Koreára!

És tudd, Kimchi Kisasszony mindig ott lesz melletted, hogy segítse az utadat!